A legelő és a legeltetés a kérődző állatok élettanilag legkedvezőbb és leggazdaságosabb takarmányozási módja. Itt nem csak arról van szó, hogy a megfelelő minőségű legelő egységnyi mennyiségű takarmányával több tápláló és hatóanyaghoz jut az állat, mintha széna vagy betakarított zöldtakarmány formájában kapná, hanem arról is, hogy a legelő füvében sok az ízanyag. Ezért az állat jó étvággyal fogyasztja, rosttartalma kedvező, könnyebben emészthető, aminosav, ásványianyag- és nyomelem összetétele pedig változatosabb, mint a szántóföldi növényeké, és akkor még nem is említettük a szervezet edzettségét jótékonyan befolyásoló környezethatásokról (friss levegő, napfény, mozgás). 

A legelő értékét annak növénytársulása határozza meg, ezt pedig befolyásolja az éghajlat, a talaj minősége, a hidrológiai viszonyok, valamint a használat módja (a legeltetési módja). A jó legelő megfelelő mennyiséget és jó minőséget adó gyepnövényfajokból áll, vagyis állandóan sarjadzó, legelést bíró értékes füvek és pillangósok alkotják, azonkívül könnyen megközelíthető, jó minőségű ivóvízzel és árnyékolóval van ellátva. 

A legelő állateltartó képessége változó, függ a legelő hozamától, de átlagosan 1 számosállat/1 ha gyepterülettel számolhatunk. A májusi maximumot 100%-nak véve, a legelő fűhozamának havonkénti megoszlása következőképpen alakul: április 60%, május 100%, június 80%, július 67%, augusztus 55%, szeptember 44% és október 30%.

A legeltetés kezdetét és végét nem a naptár, hanem az időjárás, a talaj és gyepnövényzet állapota határozza meg, de a domborzati viszonyok is befolyásolják. Nálunk általában április végén, inkább május első felében kerül a talaj olyan állapotba, hogy kellő megszikkadás nyomán az állatok taposása már nem okoz kárt, a gyepnövényzet pedig megfelelően fejlett. A legeltetés befejezése az időjárás és a gyepnövényzet fejlettségének függvénye. Fontos, hogy ősszel az utolsó legeltetés után még hagyjunk időt a gyepnek a regenerálódására. Esős ősszel hamarabb abba kell hagyni a legeltetést a talaj kímélése miatt is (a taposási veszteség nagy), de az is káros, ha „bundában” hagyjuk a növényzetet, mert „kipállik”, és gyenge lesz az új sarjadzás, úgyszintén káros a túllegeltetés („kopaszra” legeltetés) is, amikor fennáll a kifagyás veszélye.

A szarvasmarhák bruttó legelési ideje a napi legelőn való tartózkodást jelenti (optimálisan 8 óra/nap), a nettó legelési idő pedig a napi tényleges legeléssel eltöltött idő (optimális 5 óra/nap). Egy felnőtt szarvasmarha képes lelegelni naponta 55-60 kg füvet, ez életfenntartásra és plusz 10 liter tej termeléséhez elég. Legeléskor a szarvasmarha percenként átlagosan 50 rágó mozgást végez. A legelő ideális fűmagassága:

• tejelő tehén számára: 12-20 cm,
• húshasznú tehén számára: 20-25 cm,
• növendék marha számára: 12-18 cm.

Nem jó sem az alacsony, sem a túl magas gyep. Az alacsony, épp fejlődésnek indult növényzet rügyeit, levélzetét egészen a gyökérnyakig lerágják az állatok, így a következő növedék nehezen sarjad. A túlfejlett, magas növényzetből nagy a taposási veszteség, az állatok válogatnak. A legeltetési mód nem elhatározás kérdése. Függ attól, hogy milyen a legelő (területnagyság, domborzati viszonyok, gyepösszetétel stb.), mennyi az állatlétszám, milyen a hasznosítási irány (tej, hús, vegyes). A konkrét adottságoktól és céloktól függően az alábbiakban felsorolt legeltetési módok közül választhat a gazda:

• Szabad legeltetés: a legegyszerűbb és egyben a legpazarlóbb legeltetési mód. A legelő területét egyszerre, rendszertelenül használják, azt naponta bejárják az állatok, így a gyep károsodik, az értékes és ízletes gyepalkotó növények könnyebben kipusztulnak.
• Szabad, láb alóli legeltetés: az állatok legeltetését végző pásztor kutyája segítségével folyamatosan „adagolja” a gyepet az állatoknak.
• Szakaszos legeltetés: a legelő területét több, de legalább négy szakaszra osztjuk. Egy-egy szakaszon általában 7-10 napig legelnek az állatok, így van idő a növényzet és a terület regenerálódására, ápolására (tisztító kaszálás, műtrágyázás, öntözés stb.) A szakaszos legeltetésnek több változata is van: hagyományos szakaszváltó, szakaszon belül adagolt, sávosan adagolt stb. A gyengébb termőképességű, állatférőhelyektől, központtól távol eső területeken a legeltetési szakaszok elválasztására általában „fix” kerítéseket alkalmaznak, de itt is terjedőben van a villanypásztorok alkalmazása. Jobb minőségű gyepeken minden szempontból előnyösebbek a könnyen telepíthető elektromos kerítések, villanypásztorok. 
• Saját természetes szórványgyepen, árokparton, töltésen vagy telepített legelőn kis állatlétszám tartásakor előfordul az egyéni pányvás legeltetési mód alkalmazása.

DR. SUBA KÁLMÁN – állattenyésztő mérnök, falugazdász

Tel: 0756 726 289

E-mail: suba.kalman@szekelygazda.ro